Lakásunkban nem kizárólag kézzel fogható vagyontárgyainkat óvjuk, hanem rengeteg személyes apróság, emlék vesz körül minket. Egy ízlésesen berendezett otthon tulajdonképpen része komfort zónánknak. Éppen ezért nagyon sokan a betörést követően nem kizárólag értékeik (készpénz, festmények, stb.) elvesztése miatt szomorkodnak, hanem személyes megaláztatásnak élik meg intim életterük megsértését.

Éppen ezért érdemes önvédelmi reflexeinket tudatosítanunk, hogy ne legyünk áldozatok. Tökéletes biztonságot persze gyakorlatilag sajnos sohasem érhetünk el, de ami tőlünk telik azt meg kell tennünk.

A feltűnően magamutogató, költekező életmód, a „kivagyiság” igen gyakran megbosszulja magát. Sokszor a luxustárgyak vásárlása mellet már nem marad elegendő anyagi forrás és figyelem a gépjármű és a garázs védelmi berendezéseire, és aztán sajnos bekövetezik a baj. A nagylábon élés nemcsak az irigy rokonokra és szomszédokra hat dermesztően, de bizonyos bűnözői csoportok figyelmét is felkeltheti. Ha nem akarunk feltétlenül az ő látókörükbe kerülni, érdemes kicsit decensebb életmódot élnünk.

Célszerű odafigyelni, hogy kivel és miről chatelnek tizenéves gyerekeink. Nem árt, ha tudatosítjuk bennük, az interneten a még oly kedves ismeretlenekkel se csevegjenek bizalmas adatokról, valamint ne közöljenek a családról, illetve a család anyagi körülményeiről lehetőleg semmiféle információt. Ugyanez vonatkozik tizenéves gyerekeink mobiltelefonálási szokásaira is.

Néhányan nagyon sokféle trükkel igyekeznek felderíteni lakásunkat. Egyesek irreálisan magas lakásvásárlási szándékot helyeznek kilátásba, jóllehet a lakásunkat meg se hirdettük. E mögött persze az a hátsó szándék lapul, hogy az eszméletlenül magas pénzösszeg hallatán ellágyuljunk, és beengedjük az illetőt lakásunkba. Ha a „kedves személy” bejutott, feltűnés nélkül fel tudja mérni, hogy van-e riasztó rendszerünk, milyen állapotban vannak a nyílászárók, vannak-e biztonsági zárak a bejárati ajtón, van-e hátsó bejárat a terasz felől, és így tovább. Egyesek távoli rokonnak adják ki magukat, hogy aztán gond nélkül felderíthessék az otthonunkat. Az igazán profik akár újságírónak, hittérítőnek vagy a szeretetszolgálat munkatársának is kiadhatják magukat. Érdemes tehát kifejleszteni zsigeri szintű ösztöneinket, és megfelelő óvatossággal fogadni az előzetes bejelentés nélkül érkező idegeneket.

Különösen célszerű nagyobb gyerekeinket felkészíteni azokra a helyzetekre, amikor átmenetileg otthon hagyjuk őket. Bárki csönget, ne nyissanak automatikusan ajtót, először győződjenek meg arról, ki áll az ajtó előtt. Ha nincs „kémlelő nyílás”, akkor hangosan kérdezzék meg, „Ki az?” Ha az idegen afelől tudakozódik, hogy „Itthon van-e az apukád?”; – és történetesen sem az apuka, sem az anyuka nincs otthon – a gyerek a következőképpen reagáljon: „Apukám alszik és megkért, hogy fel ne ébresszem mert akkor nagyon mérges lesz!” Aranyszabályként kezelendő, hogy senkinek se mondjuk el, hogyan működik a lakásriasztó rendszerünk, vagy hol van elrejtve a falba a biztonsági széf, dugipénz.

Egy nem várt betörés, vagy a pénz eltűnését követően ugyanis nagyon könnyen egy olyan ártatlan személyt kapcsolhatunk össze az eseménnyel, akinek egyébként az ügyhöz semmi köze sem volt.

Éppen ezért még egyszer kihangsúlyozom, hogy különösen féltett értékeinkről lehetőleg a legszűkebb családi körön kívül senkinek se fecsegjünk, mert az esetleges betörésnél még akár rosszabb is jöhet. Gyanakvás, bizalmas kapcsolatok megromlása, egyfajta paranoia kialakulása barátainkkal, rokonainkkal kapcsolatban, akik egyébiránt vétlenek voltak, csak éppen óvatlanul beavattuk őket féltett titkainkba!